Job 29

1 Y tornó Job a tomar su parábola, y dijo:

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

2 ¡Quién me tornase como en los meses pasados, como en los días cuando Dios me guardaba!

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

3 Cuando hacía resplandecer su candela sobre mi cabeza, a la luz de la cual yo caminaba en la oscuridad.

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

4 Como fui en los días de mi mocedad, cuando Dios era familiar en mi tienda;

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

5 Cuando aun el Omnipotente estaba conmigo, y mis mozos al derredor de mí;

Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

6 Cuando yo lavaba mis caminos con manteca, y la piedra me derramaba ríos de aceite;

Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

7 Cuando salía a la puerta a juicio, y en la plaza hacía aparejar mi silla:

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

8 Los mozos me veían, y se escondían, y los viejos se levantaban, y estaban en pie.

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

9 Los príncipes detenían sus palabras, y ponían la mano sobre su boca.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

10 La voz de los principales se ocultaba, y su lengua se pegaba a su paladar.

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

11 Cuando los oídos que me oían, me llamaban bienaventurado, y los ojos que me veían, me daban testimonio;

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

12 Porque libraba al pobre que gritaba, y al huérfano que carecía de ayudador.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

13 La bendición del que se iba a perder venía sobre mí, y al corazón de la viuda hacía cantar de alegría.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

14 Vestíame de justicia, y ella me vestía como un manto, y mí toca era juicio.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

15 Yo era ojos al ciego, y pies al cojo.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

16 A los menesterosos era padre, y de la causa que no entendía, me informaba con diligencia.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

17 Y quebraba los colmillos del inicuo; y de sus dientes hacía soltar la presa.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

18 Y decía: En mi nido moriré, y como arena multiplicaré días.

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

19 Mi raíz está abierta junto a las aguas, y en mis ramas permanecerá rocío.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

20 Mi honra se renueva conmigo, y mi arco se renueva en mi mano.

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

21 Oíanme y esperaban, y callaban a mi consejo.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

22 Tras mi palabra no replicaban: mas mi razón destilaba sobre ellos.

Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

23 Y esperábanme como a la lluvia, y abrían su boca como a la lluvia tardía.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

24 Si me reía a ellos, no lo creían; ni derribaban la luz de mi rostro.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

25 Aprobaba el camino de ellos, y sentábame en cabecera; y moraba como el rey en el ejército, como el que consuela llorosos.

Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.