Job 29

1 Job vervolgde zijn rede, en sprak

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

2 Ach, was ik als in vroeger maanden, In de tijd, toen God mij behoedde,

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

3 Toen Hij zijn lamp boven mijn hoofd liet stralen, En ik bij zijn licht door de duisternis ging;

Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

4 Zoals ik was in mijn beste dagen Toen God mijn tent nog beschutte!

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

5 Toen de Almachtige nog met mij was, Mijn kinderen mij nog omringden;

Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

6 Toen mijn voeten zich baadden in boter, De rots, waar ik stond, beken olie liet stromen;

Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

7 Als ik uitging naar de poort van de stad, En op het plein mijn zetel liet zetten:

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

8 Trokken de jongemannen zich terug, zodra ze mij zagen, Rezen de grijsaards op en bleven staan,

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

9 Staakten de edelen hun gesprek En legden de hand op hun mond.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

10 De stem der leiders verstomde, Hun tong kleefde aan hun gehemelte vast;

A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

11 Toen het oor, dat het hoorde, mij gelukkig prees En het oog, dat het zag, mij bijval schonk!

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

12 Want ik hielp den arme, die om bijstand riep, Den wees, die geen helper meer had;

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

13 Dien de ondergang dreigde, zegende mij, Het hart der weduwe vrolijkte ik op;

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

14 Rechtschapenheid trok ik aan als een kleed, Mijn gerechtigheid als een mantel en kroon.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

15 Ik was de ogen voor blinden, De voeten voor kreupelen;

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

16 Voor armen was ik een vader, Voor onbekenden onderzocht ik het pleit.

A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

17 Maar den boosdoener brak ik de tanden, En rukte hem de prooi uit zijn kaken.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

18 Ik dacht bij mijzelf: Oud zal ik sterven Mijn dagen zullen talrijk zijn als het zand;

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

19 Mijn wortel zal openstaan voor het water, De dauw op mijn takken vernachten;

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

20 Mijn eer blijft steeds nieuw, Mijn boog wint aan jeugdige kracht in mijn hand!

Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

21 Ze luisterden zwijgend naar mij En wachtten mijn beslissing af;

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

22 Had ik uitgesproken, dan nam niemand het woord, Maar mijn rede druppelde op hen neer.

Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

23 Ze verlangden naar mij als naar regen, Met open mond als naar een late bui.

Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

24 Lachte ik hun toe, ze durfden het niet geloven, En vingen het stralen van mijn aangezicht op.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

25 Bezocht ik hen, ik zat bovenaan, Troonde als een vorst bij zijn troepen, als een die treurenden troost.

Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.