Jobs 29
1 Og Job blev ved å fremføre sin visdomstale og sa:
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 Å, om jeg hadde det som i fordums måneder, som i de dager da Gud vernet om mig,
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 da hans lampe skinte over mitt hode, da jeg ved hans lys vandret gjennem mørket,
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 slik som jeg hadde det i min modne manndoms dager, da Guds vennskap hvilte over mitt telt,
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 da den Allmektige ennu var med mig, og jeg hadde mine barn omkring mig,
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 da mine føtter badet sig i melk, og berget ved mitt hus lot bekker av olje strømme frem!
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 Når jeg gikk op til porten i byen og inntok mitt sete på torvet,
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 da drog de unge sig unda ved synet av mig, og de gråhårede reiste sig og blev stående;
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 høvdinger lot være å tale og la hånden på sin munn;
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 de fornemme tidde stille, og deres tunge blev hengende ved ganen.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 Enhver som hørte om mig, priste mig lykkelig, og hver den som så mig, gav mig lovord.
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 For jeg berget armingen som ropte om hjelp, og den farløse som ingen hjelper hadde.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 Den som var sin undergang nær, velsignet mig, og enkens hjerte fikk jeg til å juble.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Jeg klædde mig i rettferdighet, og den opslo sin bolig i mig; rettsinn bar jeg som kappe og hue.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 Øine var jeg for den blinde, og føtter var jeg for den halte.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 En far var jeg for de fattige, og ukjente folks sak gransket jeg.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 Jeg knuste den urettferdiges kjever og rev byttet bort fra hans tenner.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Jeg tenkte da: I mitt rede skal jeg få dø, og mine dager skal bli tallrike som sand.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Min rot skal ligge åpen for vann, og nattens dugg skal falle på mine grener.
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Min ære blir alltid ny, og min bue forynges i min hånd.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 Mig hørte de på, de ventet og lyttet i taushet til mitt råd.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Når jeg hadde talt, tok de ikke til orde igjen, og min tale dryppet ned over dem.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 De ventet på min tale som på regn, de åpnet sin munn som for vårregn.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Når de var motløse, smilte jeg til dem, og mitt åsyns lys kunde de ikke formørke.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 Fikk jeg lyst til å gå til dem, da satt jeg der som høvding og tronte som en konge i sin krigerskare, lik en som trøster de sørgende.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
