Énekek Éneke 2

1 Én Sáronnak rózsája vagyok, és a völgyek lilioma.

Ego flos campi, et lilium convallium.

2 Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt.

Sicut lilium inter spinas, sic amica mea inter filias.

3 Mint az almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem az ifjak közt. Az ő árnyékában felette igen kivánok ülni; és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek.

Sicut malus inter ligna silvarum, sic dilectus meus inter filios. Sub umbra illius quem desideraveram sedi, et fructus ejus dulcis gutturi meo.

4 Bevisz engem a borozó házba, és zászló felettem a szerelme.

Introduxit me in cellam vinariam; ordinavit in me caritatem.

5 Erősítsetek engem szőlővel, üdítsetek fel engem almákkal; mert betege vagyok a szerelemnek.

Fulcite me floribus, stipate me malis, quia amore langueo.

6 Az ő bal keze az én fejem alatt van, és jobb kezével megölel engem.

Læva ejus sub capite meo, et dextera illius amplexabitur me.

7 Kényszerítlek titeket, Jeruzsálemnek leányai, a vadkecskékre és a mezőnek szarvasira: fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet addig, a míg akarja.

Adjuro vos, filiæ Jerusalem, per capreas cervosque camporum, ne suscitetis, neque evigilare faciatis dilectam, quoadusque ipsa velit.

8 Az én szerelmesemnek szavát hallom, ímé, ő jő, ugrálva a hegyeken, szökellve a halmokon!

Vox dilecti mei; ecce iste venit, saliens in montibus, transiliens colles.

9 Hasonlatos az én szerelmesem az őzhöz, vagy a szarvasoknak fiához. Ímé, ott áll a mi falunkon túl, néz az ablakon keresztül, tekintget a rostélyokon keresztül,

Similis est dilectus meus capreæ, hinnuloque cervorum. En ipse stat post parietem nostrum, respiciens per fenestras, prospiciens per cancellos.

10 Szóla az én szerelmesem nékem, és monda: kelj fel én mátkám, én szépem, és jöszte.

En dilectus meus loquitur mihi. Surge, propera, amica mea, columba mea, formosa mea, et veni:

11 Mert ímé a tél elmult, az eső elmult, elment.

jam enim hiems transiit; imber abiit, et recessit.

12 Virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött, és a gerliczének szava hallatik a mi földünkön.

Flores apparuerunt in terra nostra; tempus putationis advenit: vox turturis audita est in terra nostra;

13 A fügefa érleli első gyümölcsét, és a szőlők virágzásban vannak, jóillatot adnak; kelj fel én mátkám, én szépem, és jőjj hozzám!

ficus protulit grossos suos; vineæ florentes dederunt odorem suum. Surge, amica mea, speciosa mea, et veni:

14 Én galambom, a kősziklának hasadékiban, a magas kőszálnak rejtekében, mutasd meg nékem a te orczádat, hadd halljam a te szódat; mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes!

columba mea, in foraminibus petræ, in caverna maceriæ, ostende mihi faciem tuam, sonet vox tua in auribus meis: vox enim tua dulcis, et facies tua decora.

15 Fogjátok meg nékünk a rókákat, a rókafiakat, a kik a szőlőket elpusztítják; mert a mi szőlőink virágban vannak.

Capite nobis vulpes parvulas quæ demoliuntur vineas: nam vinea nostra floruit.

16 Az én szerelmesem enyém, és én az övé, a ki a liliomok közt legeltet.

Dilectus meus mihi, et ego illi, qui pascitur inter lilia,

17 Míglen meghűsül a nap és az árnyékok elmúlnak: térj meg és légy hasonló, én szerelmesem, az őzhöz, vagy a szarvasoknak fiához a Béther hegyein.

donec aspiret dies, et inclinentur umbræ. Revertere; similis esto, dilecte mi, capreæ, hinnuloque cervorum super montes Bether.