Zsoltárok 77

1 Az éneklőmesternek, Jedutunnak; Aszáfé, zsoltár. Szavamat Istenhez emelem és kiáltok; szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen reám.

2 Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni.

3 Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. (Szela)

4 Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok.

5 Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről.

6 Megemlékezem éjjel az én énekeimről; szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem:

7 Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró?

8 Avagy végképen elfogyott-é az ő kegyelme? vagy megszűnik-é igérete nemzedékről nemzedékre?

9 Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az ő irgalmát? (Szela)

10 És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.

11 Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáidról;

12 És elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről gondolkozom.

13 Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?

14 Te vagy az Isten, a ki csodát mívelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat.

15 Megváltottad népedet karoddal a Jákób és a József fiait. (Szela)

16 Láttak téged a vizek, oh Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének; a mélységek is megrázkódának.

17 A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyílaid széllyel futkostanak.

18 Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.

19 Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg.

20 Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével.