Zsoltárok 137

1 Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.

By the rivers of Babylon, there we sat down, yes, we wept, when we remembered Zion.

2 A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

We hung our harps upon the willows in the midst of it.

3 Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

For there they that carried us away captive required of us a song; and they that wasted us [required of us] mirth, [saying], Sing us [one] of the songs of Zion.

4 Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!

How shall we sing the LORD'S song in a foreign land?

5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!

If I forget thee, O Jerusalem, let my right hand forget [her skill].

6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!

If I do not remember thee, let my tongue cleave to the roof of my mouth; if I prefer not Jerusalem above my chief joy.

7 Emlékezzél meg, Uram, az Edom fiairól, a kik azt mondták Jeruzsálem napján: Rontsátok le, rontsátok le fenékig!

Remember, O LORD, the children of Edom in the day of Jerusalem; who said, Raze [it], raze [it], [even] to its foundation.

8 Babilon leánya, te pusztulóra vált! Áldott legyen a ki megfizet néked gonoszságodért, a melylyel te fizettél nékünk!

O daughter of Babylon, who art to be destroyed; happy [shall he be], that rewardeth thee as thou hast served us.

9 Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet!

Happy [shall he be], that taketh and dasheth thy little ones against the stones.