Jób 7
1 Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?
Militia est vita hominis super terram: et sicut dies mercenarii, dies eius.
2 A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét:
Sicut servus desiderat umbram, et sicut mercenarius præstolatur finem operis sui:
3 Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.
Sic et ego habui menses vacuos, et noctes laboriosas enumeravi mihi.
4 Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig.
Si dormiero, dicam: Quando consurgam? et rursum expectabo vesperam, et replebor doloribus usque ad tenebras.
5 Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed.
Induta est caro mea putredine et sordibus pulveris, cutis mea aruit, et contracta est.
6 Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el.
Dies mei velocius transierunt quam a texente tela succiditur, et consumpti sunt absque ulla spe.
7 Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót.
Memento quia ventus est vita mea, et non revertetur oculus meus ut videat bona.
8 Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok!
Nec aspiciet me visus hominis: oculi tui in me, et non subsistam.
Sicut consumitur nubes, et pertransit: sic qui descenderit ad inferos, non ascendet. (Sheol h7585)
10 Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé.
Nec revertetur ultra in domum suam, neque cognoscet eum amplius locus eius.
11 Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében.
Quapropter et ego non parcam ori meo, loquar in tribulatione spiritus mei: confabulabor cum amaritudine animæ meæ.
12 Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem?
Numquid mare ego sum, aut cetus, quia circumdedisti me carcere?
13 Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam:
Si dixero: Consolabitur me lectulus meus, et relevabor loquens mecum in strato meo:
14 Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem;
Terrebis me per somnia, et per visiones horrore concuties.
15 Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat.
Quam ob rem elegit suspendium anima mea, et mortem ossa mea.
16 Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem.
Desperavi, nequaquam ultra iam vivam: parce mihi, nihil enim sunt dies mei.
17 Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá?
Quid est homo, quia magnificas eum? aut quid apponis erga eum cor tuum?
18 Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt.
Visitas eum diluculo, et subito probas illum:
19 Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem?
Usquequo non parcis mihi, nec dimittis me ut glutiam salivam meam?
20 Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére.
Peccavi, quid faciam tibi o custos hominum? quare posuisti me contrarium tibi, et factus sum mihimetipsi gravis?
21 És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.
Cur non tollis peccatum meum, et quare non aufers iniquitatem meam? ecce, nunc in pulvere dormiam: et si mane me quæsieris, non subsistam.
