Jób 37

1 Ezért remeg az én szívem, és csaknem kiszökik helyéből.

2 Halljátok meg figyelmetesen az ő hangjának dörgését, és a zúgást, a mely az ő szájából kijön!

3 Az egész ég alatt szétereszti azt, és villámát is a földnek széléig.

4 Utána hang zendül, az ő fenségének hangjával mennydörög, s nem tartja vissza azt, ha szava megzendült.

5 Isten az ő szavával csudálatosan mennydörög, és nagy dolgokat cselekszik, úgy hogy nem érthetjük.

6 Mert azt mondja a hónak: Essél le a földre! És a zápor-esőnek és a zuhogó zápornak: Szakadjatok.

7 Minden ember kezét lepecsétli, hogy megismerje minden halandó, hogy az ő műve.

8 Akkor a vadállat az ő tanyájára húzódik, és az ő barlangjában marad.

9 Rejtekéből előjön a vihar, és az északi szelektől a fagy.

10 Isten lehellete által támad a jég, és szorul össze a víznek szélessége.

11 Majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az ő villáma.

12 És az köröskörül forog az ő vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, a mit parancsol nékik, a föld kerekségének színén.

13 Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt.

14 Vedd ezt füledbe Jób, állj meg és gondold meg az Istennek csudáit.

15 Megtudod-é, mikor rendeli azt rájok az Isten, hogy villanjon az ő felhőjének villáma?

16 Tudod-é, hogy miként lebegnek a felhők, vagy a tökéletes tudásnak csudáit érted-é?

17 Miképen melegülnek át ruháid, mikor nyugton van a föld a déli széltől?

18 Vele együtt terjesztetted-é ki az eget, a mely szilárd, mint az aczéltükör?

19 Mondd meg nékünk, mit szóljunk néki? A setétség miatt semmit sem kezdhetünk.

20 Elbeszélik-é néki, ha szólok? Ha elmondaná valaki: bizony vége volna!

21 Néha nem látják a napot, bár az égen ragyog; de szél fut át rajta és kiderül.

22 Észak felől aranyszínű világosság támad, Isten körül félelmetes dicsőség.

23 Mindenható! Nem foghatjuk meg őt; nagy az ő hatalma és ítélő ereje, és a tiszta igazságot el nem nyomja.

24 Azért rettegjék őt az emberek; a kevély bölcsek közül nem lát ő egyet sem.