Jób 30
1 Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.
But, now, they who are of fewer days than I, have poured derision upon me; whose fathers I refused—to set with the dogs of my flock.
2 Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!
Even the strength of their hands, wherefore was it mine? Upon them, vigour was lost;
3 Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.
In want and hunger, they were lean, —who used to gnaw the dry ground, a dark night of desolation!
4 A kik keserű füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.
Who used to pluck off the mallow by the bushes, with the root of the broom for their food;
5 Az emberek közül kiűzik őket, úgy hurítják őket, mint a tolvajt.
Out of the midst, were they driven, men shouted after them, as after a thief;
6 Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.
In the fissures, of the ravines had they to dwell, in holes of dust and crags;
7 A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.
Among the bushes, used they to shriek, Under the bramble, were they huddled together:
8 Esztelen legények, sőt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.
Sons of the base, yea sons of the nameless, they were scourged out of the land.
9 És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!
But, now, their song, have I become, Yea I serve them for a byword;
10 Útálnak engem, messze távoznak tőlem, és nem átalanak pökdösni előttem.
They abhor me—have put themselves far from me, and, from my face, have not withheld—spittle!
11 Sőt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát előttem kivetik.
Because, my girdle, he had loosened and had humbled me, therefore, the bridle—in my presence, cast they off;
12 Jobb felől ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.
On my right hand, the young brood rose up, —My feet, they thrust aside, and cast up against me their earthworks of destruction;
13 Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.
They brake up my path, —My engulfing ruin, they helped forward, unaided;
14 Mint valami széles résen, úgy rontanak elő, pusztulás között hömpölyögnek ide.
As through a wide breach, came they on, with a crashing noise, they rolled themselves along.
15 Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhő.
There are turned upon me terrors, —Chased away as with a wind, is mine abundance, and, as a cloud, hath passed away my prosperity.
16 Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.
Now, therefore, over myself, my soul poureth itself out, There seize me days of affliction:
17 Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.
Night, boreth, my bones, all over me, —and, my sinews, find no rest;
18 A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.
Most effectually, is my skin disfigured, —Like the collar of my tunic, it girdeth me about:
19 A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.
He hath cast me into the mire, and I have become like dust and ashes.
20 Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám!
I cry out for help unto thee, and thou dost not answer, I stand still, and thou dost gaze at me;
21 Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.
Thou art turned to become a cruel one unto me, With the might of thy hand, thou assailest me;
22 Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.
Thou liftest up me to the wind, thou carriest me away, and the storm maketh me faint;
23 Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élő gyülekező házába;
For I know that, unto death, thou wilt bring me back, even unto the house of meeting for every one living.
24 De a roskadóban levő ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendőben van, ne kiáltson-é segítségért?
Only, against a heap of ruins, will one not thrust a hand! Surely, when one is in calamity—for that very reason, is there an outcry for help.
25 Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szűkölködő miatt nem volt-é lelkem szomorú?
Verily I wept, for him whose lot was hard, Grieved was my soul, for the needy.
26 Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.
Surely, for good, I looked, but there came in evil, And I waited for light, but there came in darkness;
27 Az én bensőm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.
I boiled within me, and rested not, There confronted me—days of affliction;
28 Feketülten járok, de nem a nap hősége miatt; felkelek a gyülekezetben és kiáltozom.
In gloom, I walked along, without sun, I arose—in the convocation, I cried out for help;
29 Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.
A brother, became I to the brutes that howl, and a companion to the birds that screech:
30 Bőröm feketülten hámlik le rólam, és csontom elég a hőség miatt.
My skin, turned black, and peeled off me, and, my bones, burned with heat:
31 Hegedűm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.
Thus is attuned to mourning—my lyre, and my flute, to the noise of them who weep.
