Jób 10
1 Lelkemből útálom az életemet, megeresztem felőle panaszomat; szólok az én lelkem keserűségében.
Tædet animam meam vitæ meæ; dimittam adversum me eloquium meum: loquar in amaritudine animæ meæ.
2 Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!
Dicam Deo: Noli me condemnare; indica mihi cur me ita judices.
3 Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?
Numquid bonum tibi videtur, si calumnieris me, et opprimas me opus manuum tuarum, et consilium impiorum adjuves?
4 Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?
Numquid oculi carnei tibi sunt? aut sicut videt homo, et tu videbis?
5 Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?
Numquid sicut dies hominis dies tui, et anni tui sicut humana sunt tempora,
6 Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.
ut quæras iniquitatem meam, et peccatum meum scruteris,
7 Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedből kiszabadítson!
et scias quia nihil impium fecerim, cum sit nemo qui de manu tua possit eruere?
8 Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!
Manus tuæ fecerunt me, et plasmaverunt me totum in circuitu: et sic repente præcipitas me?
9 Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?
Memento, quæso, quod sicut lutum feceris me, et in pulverem reduces me.
10 Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?
Nonne sicut lac mulsisti me, et sicut caseum me coagulasti?
11 Bőrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.
Pelle et carnibus vestisti me; ossibus et nervis compegisti me.
12 Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.
Vitam et misericordiam tribuisti mihi, et visitatio tua custodivit spiritum meum.
13 De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:
Licet hæc celes in corde tuo, tamen scio quia universorum memineris.
14 Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bűnöm alól nem mentesz föl engem.
Si peccavi, et ad horam pepercisti mihi, cur ab iniquitate mea mundum me esse non pateris?
15 Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!
Et si impius fuero, væ mihi est; et si justus, non levabo caput, saturatus afflictione et miseria.
16 Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.
Et propter superbiam quasi leænam capies me, reversusque mirabiliter me crucias.
17 Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.
Instauras testes tuos contra me, et multiplicas iram tuam adversum me, et pœnæ militant in me.
18 Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!
Quare de vulva eduxisti me? qui utinam consumptus essem, ne oculus me videret.
19 Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhéből sírba vittek volna!
Fuissem quasi non essem, de utero translatus ad tumulum.
20 Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,
Numquid non paucitas dierum meorum finietur brevi? dimitte ergo me, ut plangam paululum dolorem meum,
21 Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;
antequam vadam, et non revertar, ad terram tenebrosam, et opertam mortis caligine:
22 Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürű setétség.
terram miseriæ et tenebrarum, ubi umbra mortis et nullus ordo, sed sempiternus horror inhabitat.
