Zsoltárok 139
1 A karmesternek. Zsoltár Dávidtól. Örökkévaló, átkutattál engem és megismertél.
Gospode! ti me kušaš i znaš.
2 Te ismered ültemet és keltemet, érted gondolatomat messziről.
Ti znaš kad sjedem i kad ustanem; ti znaš pomisli moje izdaleka;
3 Jártamat és fektemet meghánytad, s mind az útjaimat kitapasztaltad,
Kad hodim i kad se odmaram, ti si oko mene, i sve putove moje vidiš.
4 mert nincs szó nyelvemen; immár Örökkévaló, ismered azt egészen.
Još nema rijeèi na jeziku mom, a ti, Gospode, gle, veæ sve znaš.
5 Hátul és elől körülzártál engem és reám tetted kezedet.
Sastrag i sprijed ti si me zaklonio, i stavio na me ruku svoju.
6 Csodálatos nekem a megismerése, túlmagas, nem birom meg.
Èudno je za me znanje tvoje, visoko, ne mogu da ga dokuèim.
7 Hová menjek szellemedtől, s hová szökjem színed elől?
Kuda bih otišao od duha tvojega, i od lica tvojega kuda bih utekao?
Da izaðem na nebo, ti si ondje. Da siðem u pakao, ondje si. (Sheol h7585)
9 Venném hajnalnak szárnyait, laknám tengernek végén:
Da se dignem na krilima od zore, i preselim se na kraj mora:
10 ott is kezed vezet engem, és megragad a te jobbod.
I ondje æe me ruka tvoja voditi, i držati me desnica tvoja.
11 Ha mondom: bizony, sötétség borit el engem és éjjellé válik a világosság körülöttem:
Da reèem: da ako me mrak sakrije; ali je i noæ kao vidjelo oko mene.
12 a sötétség sem sötét neked, s az éjjel világít mint a nappal, akár sötétség akár világosság!
Ni mrak neæe zamraèiti od tebe, i noæ je svijetla kao dan: mrak je kao vidjelo.
13 Mert te szerzetted veséimet, szöttél engem anyám testében.
Jer si ti stvorio što je u meni, sastavio si me u utrobi matere moje.
14 Magasztallak azért, hogy félelmetesen csodás lettem; csodásak a műveid és lelkem tudja nagyon.
Hvalim te, što sam divno sazdan. Divna su djela tvoja, i duša moja to zna dobro.
15 Nem volt rejtve előtted csontozatom, a hogy alkottattam titokban, himeztettem földnek aljaiban.
Nijedna se kost moja nije sakrila od tebe, ako i jesam sazdan tajno, otkan u dubini zemaljskoj.
16 Idomtalan testemet látták szemeid; a könyvedben mind be vannak irva-e a napok, melyek alkotandók, midőn egy sem volt még közülök.
Zametak moj vidješe oèi tvoje, u knjizi je tvojoj sve to zapisano, i dani zabilježeni, kad ih još nije bilo nijednoga.
17 Nekem pedig mi drágák a gondolataid, oh Isten, mi tetemesek az összegeik!
Kako su mi nedokuèljive pomisli tvoje, Bože! Kako im je velik broj!
18 Megolvasnám – számosabbak a fövenynél; fölébredek és még veled vagyok.
Da ih brojim, više ih je nego pijeska. Kad se probudim, još sam s tobom.
19 Vajha megölnéd, oh Isten, a gonoszt! És vérontás emberei ti, távozzatok tölem!
Da hoæeš, Bože, ubiti bezbožnika! Krvopije, idite od mene.
20 Kik téged megemlítenek fondorlatnál, hamisan ejtették ki nevedet ellenségeid.
Oni govore ružno na tebe; uzimaju ime tvoje uzalud neprijatelji tvoji.
21 Nemde gyűlölőidet, oh Örökkévaló, gyülölöm és az ellened támadóktól elundorodom.
Zar da ne mrzim na one, koji na te mrze, Gospode, i da se ne gadim na one koji ustaju na tebe?
22 Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek nekem!
Punom mrzošæu mrzim na njih; neprijatelji su mi.
23 Kutass át engem, Isten s ismerd meg szivemet; vizsgálj meg, s ismerd meg tépelődésemet!
Okušaj me, Bože, i poznaj srce moje, ispitaj me, i poznaj pomisli moje.
24 S lásd, van-e bennem bosszantásnak útja, s vezess engem az örök útra!
I vidi jesam li na zlu putu, i vodi me na put vjeèni.
