Zsoltárok 139
1 A karmesternek. Zsoltár Dávidtól. Örökkévaló, átkutattál engem és megismertél.
In finem, Psalmus David. Domine probasti me, et cognovisti me:
2 Te ismered ültemet és keltemet, érted gondolatomat messziről.
tu cognovisti sessionem meam, et resurrectionem meam.
3 Jártamat és fektemet meghánytad, s mind az útjaimat kitapasztaltad,
Intellexisti cogitationes meas de longe: semitam meam, et funiculum meum investigasti.
4 mert nincs szó nyelvemen; immár Örökkévaló, ismered azt egészen.
Et omnes vias meas prævidisti: quia non est sermo in lingua mea.
5 Hátul és elől körülzártál engem és reám tetted kezedet.
Ecce Domine tu cognovisti omnia novissima, et antiqua: tu formasti me, et posuisti super me manum tuam.
6 Csodálatos nekem a megismerése, túlmagas, nem birom meg.
Mirabilis facta est scientia tua ex me: confortata est, et non potero ad eam.
7 Hová menjek szellemedtől, s hová szökjem színed elől?
Quo ibo a spiritu tuo? et quo a facie tua fugiam?
Si ascendero in cælum, tu illic es: si descendero in infernum, ades. (Sheol h7585)
9 Venném hajnalnak szárnyait, laknám tengernek végén:
Si sumpsero pennas meas diluculo, et habitavero in extremis maris:
10 ott is kezed vezet engem, és megragad a te jobbod.
Etenim illuc manus tua deducet me: et tenebit me dextera tua.
11 Ha mondom: bizony, sötétség borit el engem és éjjellé válik a világosság körülöttem:
Et dixi: Forsitan tenebræ conculcabunt me: et nox illuminatio mea in deliciis meis.
12 a sötétség sem sötét neked, s az éjjel világít mint a nappal, akár sötétség akár világosság!
Quia tenebræ non obscurabuntur a te, et nox sicut dies illuminabitur: sicut tenebræ eius, ita et lumen eius.
13 Mert te szerzetted veséimet, szöttél engem anyám testében.
Quia tu possedisti renes meos: suscepisti me de utero matris meæ.
14 Magasztallak azért, hogy félelmetesen csodás lettem; csodásak a műveid és lelkem tudja nagyon.
Confitebor tibi quia terribiliter magnificatus es: mirabilia opera tua, et anima mea cognoscit nimis.
15 Nem volt rejtve előtted csontozatom, a hogy alkottattam titokban, himeztettem földnek aljaiban.
Non est occultatum os meum a te, quod fecisti in occulto: et substantia mea in inferioribus terræ.
16 Idomtalan testemet látták szemeid; a könyvedben mind be vannak irva-e a napok, melyek alkotandók, midőn egy sem volt még közülök.
Imperfectum meum viderunt oculi tui, et in libro tuo omnes scribentur: dies formabuntur, et nemo in eis.
17 Nekem pedig mi drágák a gondolataid, oh Isten, mi tetemesek az összegeik!
Mihi autem nimis honorificati sunt amici tui, Deus: nimis confortatus est principatus eorum.
18 Megolvasnám – számosabbak a fövenynél; fölébredek és még veled vagyok.
Dinumerabo eos, et super arenam multiplicabuntur: exurrexi, et adhuc sum tecum.
19 Vajha megölnéd, oh Isten, a gonoszt! És vérontás emberei ti, távozzatok tölem!
Si occideris Deus peccatores: viri sanguinum declinate a me:
20 Kik téged megemlítenek fondorlatnál, hamisan ejtették ki nevedet ellenségeid.
Quia dicitis in cogitatione: accipient in vanitate civitates tuas.
21 Nemde gyűlölőidet, oh Örökkévaló, gyülölöm és az ellened támadóktól elundorodom.
Nonne qui oderunt te Domine, oderam: et super inimicos tuos tabescebam?
22 Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek nekem!
Perfecto odio oderam illos: et inimici facti sunt mihi.
23 Kutass át engem, Isten s ismerd meg szivemet; vizsgálj meg, s ismerd meg tépelődésemet!
Proba me Deus, et scito cor meum: interroga me, et cognosce semitas meas.
24 S lásd, van-e bennem bosszantásnak útja, s vezess engem az örök útra!
Et vide, si via iniquitatis in me est: et deduc me in via æterna.
