Job 29
1 Darauf fuhr Job im Vortrag seiner Rede fort:
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 "Ach, daß ich wäre wie in früheren Monden, wie in den Tagen, da mich Gott beschützte,
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 als seine Leuchte über meinem Haupte schwebte und ich bei ihrem Scheine mich ins Dunkel wagte!
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 So, wie ich war, in meiner höchsten Blüte Tagen, da Gott mein Zelt beschirmte,
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 als der Allmächtige noch mit mir war, als meine Dienerschaft mich noch umgab,
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 als meine Gäste sich in Dickmilch badeten, als Bäche Öls bei mir den Boten zur Verfügung standen!
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 Wenn ich zur Stadt hinauf zum Tore ging und auf dem Markte meinen Sitz einnahm,
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 alsdann verkrochen sich die Knaben, sahn sie mich, und Greise standen auf und blieben stehen.
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 Die Ratsherrn hielten ein mit Reden und legten auf den Mund die Hand.
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 Der Edlen Stimme, sie verbarg sich; das Wort blieb ihnen in der Kehle stecken.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 Wer von mir hörte, pries mich selig; wer mich erblickte, lobte mich.
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 Ich half dem Armen, der um Hilfe schrie, dem Waisenkinde, dem hilflosen.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 Und armer Menschen Segen kam auf mich; das Herz der Witwe ließ ich jubeln.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Gerechtigkeit war mein Gewand, das gut mir stand, und meine Rechtlichkeit war Mantel mir und Diadem.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 Ich war des Blinden Augenlicht und Fuß dem Lahmen.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 Den Armen wollte ich ein Vater sein; selbst Fremder Sache führte ich.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 Des Bösewichts Gebiß zermalmte ich und riß den Raub ihm aus den Zähnen.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 So dachte ich, in meinem Neste stürbe ich; ich lebte soviel Jahre wie der Phönix.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Zum Wasser reichte meine Wurzel tief hinab; in meinen Zweigen nächtigte der Tau,
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 und neu stets würde meine Herrlichkeit an mir; in meiner Hand verjüngte sich der Bogen.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 Mir hörten sie nur zu und warteten und lauschten schweigend meinem Rat.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Wenn ich geredet, sprachen sie nicht mehr; nur meine Rede troff auf sie herab.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 Sie warteten auf mich wie auf den Regen; sie lechzten nach mir wie auf Lenzesregen.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Und lächelte ich ihnen zu, so konnten sie's nicht glauben, und sie verschmähten nicht mein heitres Antlitz.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 Ich wählte ihren Weg, den sie einschlagen sollten, wie bei der Kriegerschar der König. Ich saß gemächlich obenan wie einer, der den Trauernden Trost spendet." -
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
