Jób 29
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Job also added, taking up his parable, and said:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Who will grant me, that I might be according to the months past, according to the days in which God kept me?
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
When his lamp shined over my head, and I walked by his light in darkness?
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
As I was in the days of my youth, when God was secretly in my tabernacle?
5 Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
When the Almighty was with me: and my servants round about me?
6 Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
When I washed my feet with butter, and the rock poured me out rivers of oil?
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
When I went out to the gate of the city, and in the street they prepared me a chair?
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
The young men saw me, and hid themselves: and the old men rose up and stood.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
The princes ceased to speak, and laid the finger on their mouth.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
The rulers held their peace, and their tongue cleaved to their throat.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
The ear that heard me blessed me, and the eye that saw me gave witness to me:
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
Because I had delivered the poor man that cried out; and the fatherless that had no helper.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
The blessing of him that was ready to perish came upon me, and I comforted the heart of the widow.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
I was clad with justice: and I clothed myself with my judgment, as with a robe and a diadem.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
I was an eye to the blind, and a foot to the lame.
16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
I was the father of the poor: and the cause which I knew not, I searched out most diligently.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
I broke the jaws of the wicked man, and out of his teeth I took away the prey.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
And I said: I shall die in my nest, and as a palm tree shall multiply my days.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
My root is opened beside the waters, and dew shall continue in my harvest.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
My glory shall always be renewed, and my bow in my hand shall be repaired.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
They that heard me, waited for my sentence, and being attentive held their peace at my counsel.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
To my words they durst add nothing, and my speech dropped upon them.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
They waited for me as for rain, and they opened their mouth as for a latter shower.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
If at any time I laughed on them, they believed not, and the light of my countenance fell not on earth.
25 Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
If I had a mind to go to them, I sat first, and when I sat as a king, with his army standing about him, yet I was a comforter of them that mourned.
